Gyakori kérdések az EKB belső tőke- és likviditásmegfelelés-értékelési eljárásokra (ICAAP-okra és ILAAP-okra) vonatkozó útmutatóiról

Az EKB tapasztalatai alapján az ICAAP-okat és az ILAAP-okat javítani kell a hitelintézetek körében. Jelentős előrelépés csak néhány jelentős hitelintézet ICAAP-jában és ILAAP-jában figyelhető meg.

Az ICAAP és ILAAP alapvető jelentőségű a hitelintézetek számára a tőke- és likviditásmegfelelés kezelésében. Az EKB a jelentős hitelintézetek ICAAP-jának és ILAAP-jának javítását elősegítendő többéves tervet követ. Az EKB a 2017-ben közzétett iránymutatás-tervezetről hitelintézetekkel és más ágazati szereplőkkel folytatott intenzív párbeszéd alapján és további észrevételek figyelembevételével pontosította és bővítette az ICAAP-ra és az ILAAP-ra vonatkozó felügyeleti iránymutatást. Fontos hangsúlyozni, hogy a jelentős hitelintézeteknek érdemes haladéktalanul megkezdeniük az EKB által az útmutatókban megfogalmazott felügyeleti elvárások átültetését a gyakorlatba, még akkor is, ha az EKB felügyeleti szervei csak 2019. január 1-jétől alkalmazzák őket. Amennyiben a jelentős hitelintézetek úgy döntenek, hogy követik az útmutatókat, az a kérés feléjük, hogy ezt a közös felügyeleti csoportjukkal szoros együttműködésben tegyék, proaktív módon tájékoztatva őket helyzetükről és terveikről.

Megjegyzendő, hogy az EKB az első ICAAP- és ILAAP-elvárások 2016. januári közzététele óta nem változtatott az útmutatók általános filozófiáján. Mindössze tisztázta ezeket az elvárásokat három lépésben, nevezetesen 2017 februárjában, 2018 márciusában és a végleges változatok közzétételekor 2018 novemberében.

Amikor a jelentős hitelintézetek 2019-ben ICAAP- és ILAAP-információkat (köztük például ICAAP-sablont) nyújtanak be közös felügyeleti csoportjaikhoz, a referencia-időpont 2018. december 31. Az EKB az útmutatókat csak 2019. január 1-jétől használja a jelentős hitelintézetek ICAAP-jának és ILAAP-jának értékelésére.

A jelentős hitelintézetek által 2019-ben az EKB-hoz benyújtott ICAAP-okra/ILAAP-okra vonatkozó adatok és információk várhatóan figyelembe veszik az újonnan közzétett útmutatókat. Megjegyzendő, hogy az EKB az első ICAAP- és ILAAP-elvárások 2016. januári közzététele óta nem változtatott az útmutatók általános filozófiáján. Mindössze tisztázta ezeket az elvárásokat három lépésben, nevezetesen 2017 februárjában, 2018 márciusában és a végleges változatok közzétételekor 2018 novemberében. Ezenkívül az útmutatók maradéktalanul összhangban vannak a 2016 januárjában közzétett ICAAP- és ILAAP-elvárásokkal. Megjegyzendő, hogy az ICAAP-sablonon gazdasági nézőpontból kell szolgáltatni az ICAAP-információkat.

Az ICAAP és az ILAAP megítélése és szerepe tekintetében a tagállamok körében fennálló számottevő különbségek miatt a jelentős hitelintézetek gyakorlatai nagyon heterogénnek tűntek. Az ICAAP-ban például nyilvánvaló különbségek mutatkoztak többek között az ICAAP-nak a hitelintézetek irányításában és döntéshozatalában betöltött általános szerepe, a gazdasági, illetve a normatív (vagy szabályozási) nézőpont szerepe, valamint az általános ICAAP-megközelítés, vagyis a működő vállalkozás, illetve a felszámolás alatt álló vállalkozás fogalomköre tekintetében. Egyes tagállamokban az ICAAP-ot és az ILAAP-ot a hitelintézeti kockázatkezelési eljárások központi elemének tekintik, míg máshol a felügyelet számára a tőke- és likviditási megfelelésről készítendő jelentés kidolgozásának folyamatához társítják, vagy e jelentések szinonimájaként használják. Az EKB csak néhány jelentős hitelintézet ICAAP-ja és ILAAP-ja tekintetében állapított meg jelentős előrelépést.

Minden jelentős intézménynek érdemes javítania ICAAP-ját és ILAAP-ját. Arra számítunk, hogy jelentősen bővített útmutatóink közzététele segít majd nekik e téren.

Először is, az ICAAP és az ILAAP fontos felismerésekkel járul hozzá az európai bankfelügyelet felügyeleti felülvizsgálati és értékelési eljárásához (SREP). Az összes SREP-elem értékelésébe, valamint a 2. pillér szerinti tőke- és likviditásmeghatározási eljárásokba is beépül. A tervek szerint a jövőben tovább bővül az ICAAP és az ILAAP szerepe a SREP-ben.

Az ICAAP-ok és az ILAAP-ok meghatározó tényezők a hitelintézetek rezilienciája szempontjából. Ezért az EKB a SREP keretében évente értékeli ezeket az eljárásokat. Amennyiben az EKB hiányosságokat tár fel, felügyeleti intézkedéseket tehet az adott hitelintézetben felmerülő problémák kezelésére. Ezek az intézkedések tőke- vagy likviditásbővítést is magukban foglalhatnak a hitelintézetek kockázatkezelésében előforduló fokozott bizonytalanság kezelése és a jelentős intézmények e hiányosságok orvoslására való ösztönzése érdekében.

Az EKB álláspontja szerint a bankszektor stabilitásának megőrzésére összpontosít annak biztosításával, hogy az intézmények fenntartsák működésük folytonosságát. Ezért az ICAAP-útmutató olyan ICAAP-megközelítést ismertet, amelynek célja, hogy a hitelintézetek folytonosságát megfelelő tőkésítésük biztosításával mozdítsa elő. Az EKB 2016 januárja óta folyamatosan arra ösztönzi a jelentős hitelintézeteket, hogy a felszámolás alatt álló vállalkozással kapcsolatos ICAAP-megközelítésekről térjenek át a folytonosságukat célzó megközelítésekre.

Az ICAAP és az ILAAP két egyformán fontos, de egymást kiegészítő pilléren nyugszik: a gazdasági és a normatív nézőponton. Mindkét nézőpont nagyon különböző aspektusokból világít rá a hitelintézeteket érintő kockázatokra, valamint tőke- és likviditásmegfelelésére. A hitelintézeteknek az őket érintő kockázatok szabályozása érdekében érdemes mérlegelniük, hogy normatív és gazdasági nézőpontból egyaránt kezelik-e a tőke- és likviditásmegfelelésüket.

A hitelintézeteknek mindenkor teljesíteniük kell az 1. és a 2. pillér szerinti tőke- és likviditási követelményeket (a normatív nézőpontból értékelve). A hitelintézetek mindenkori túlélésének biztosításához azonban nem elegendő csak ezt a nézőpontot követni, amint azt a közelmúltbeli pénzügyi válság is mutatja. Egyes hitelintézetek például a szabályozói tőke szempontjából egészségesnek tűntek, de nehezen tudtak elegendő likviditást és finanszírozási szintet biztosítani, mivel partnereik nem bíztak eléggé bennük, és már nem fogadták el őket megbízható partnerként. Ezek a partnerek tudták, hogy az ilyen hitelintézetek gazdasági tartalma romlott, de ez (még) nem tükröződött a mérlegükben és például a szavatolótőke-mutatóikban. A szakirodalom a „zombibankok” kifejezéssel írta le az ilyen intézményeket.

Ezért az egyik nézőpont nem helyettesítheti a másikat. Ehelyett mindkét nézőpontnak ki kell egészítenie és különösen kölcsönösen át kell hatnia egymást.

A múltban egyes jelentős hitelintézetek működő vállalkozással kapcsolatos megközelítéseknek nevezett ICAAP-megközelítéseket alkalmaztak. Az ilyen megközelítések alapfeltevése az volt, hogy az adott időpontban (t₀) megvizsgálják, hogy továbbra is megfelelnek-e a szabályozói és felügyeleti szavatolótőke-szükségleteknek, ha az ICAAP-jukban a következő 12 hónapra számszerűsített kockázatok megvalósulnak. Ehhez az értékeléshez lényegében levonták a mérlegben szereplő mindenkori (t₀) szavatolótőkéből azt a részt, amely a felügyeleti/szabályozói tőkeszükségletek kielégítéséhez szükséges volt. Ezt követően a fennmaradó – néha szabad szavatolótőkének is nevezett – részt összehasonlították az általuk számszerűsített kockázati kitettséggel. A kockázati összeg tartalmazta mindazokat a kockázatokat, amelyek a következő 12 hónapban potenciálisan befolyásolhatják a szabályozói szavatolótőkét és az 1. pillér szerinti mutatókat. A kockázatot meglehetősen gyakran olyan modellek használatával számszerűsítették, amelyek például 99%-os konfidenciaszinttel rendelkező kockáztatott értéket adtak (egyes esetekben alacsonyabb konfidenciaszinteket választottak annak érdekében, hogy figyelembe vegyék üzleti tevékenységük folytonosságának szempontját, szemben a felszámolás alatt álló vállalkozással kapcsolatos megközelítéssel).

Gyakorlatilag mindenkori szavatolótőkéjüket hasonlították össze az 1. pillér és a 2. pillér szerinti együttes szükségleteikkel, valamint az ICAAP-ban számszerűsített összes kockázattal (hitelkockázat, piaci kockázat, működési kockázat, banki könyv kamatlábkockázata stb.) a t₀ időpontra vonatkozóan.

Az ICAAP-útmutatóban meghatározott módon a normatív nézőpont eltér az ilyen megközelítésektől, mivel nem irányoz elő a kockázatok ICAAP szerinti külön számszerűsítését a t₀ időpontra vonatkozóan. Ehelyett a jelentős hitelintézeteknek a t₀ időpontban kell meghatározniuk az 1. pillér szerinti mutatókat, és össze kell hasonlítaniuk őket külső tőkekövetelményeikkel (1. pillér, 2. pillér szerinti tőkekövetelmény, pufferek) és a 2. pillér szerinti tőkére vonatkozó útmutatással. Ezt egy év elteltével újra elvégzik úgy, hogy az 1. pillér szerinti mutatókat a t₁ időpontban, az azt követő évekre pedig legalább a t₂ és a t₃ időpontban vetítik előre. Ezeknek a prognózisoknak természetesen figyelembe kell venniük minden olyan hatást, amely a vonatkozó forgatókönyvek szerint befolyásolja a jövőbeli, 1. pillér szerinti mutatókat. Ilyen hatások a kockázattal súlyozott eszközök változásai azokkal az eredmény- és egyéb szavatolótőke-hatásokkal együtt, amelyek nemteljesítő hitelekből, piaci árfolyammozgásokból, kamatlábváltozásokból stb. erednek.

A normatív nézőpont hasonló ahhoz, amit számos hitelintézet tett a szabályozói tőke tervezése során. A jelentős hitelintézeteknek azonban tisztában kell lenniük azzal, hogy az EKB tőketervezéssel kapcsolatos elvárásai egyértelműen túlmutatnak azon, amit sok intézmény a múltban tett, például a kedvezőtlen forgatókönyvek meghatározásával és a kedvezőtlen forgatókönyvekben értékelt jövőbeli fejleményekre vonatkozó feltevések súlyosságával kapcsolatban.

Nem, ez nem így van. Az EKB azonban arra számít, hogy a jelentős hitelintézetek meggondoltak és óvatosak lesznek. Ez azt jelenti, hogy összességében véve nem lehetnek kevésbé óvatosak a kockázatok számszerűsítésére szolgáló módszereik mögötti paraméterek és egyéb feltevések gazdasági nézőpontból történő meghatározásakor.

Ezt nem szabad összekeverni az alsó küszöbök felügyeletek általi alkalmazásával. Az EBH SREP-iránymutatásaiban foglaltaknak megfelelően a felügyelet 1. pillér szerinti alsó küszöböt alkalmaz meghatározott kockázatok esetében.

Az útmutatók általában véve jogilag nem kötelező erejűek, ezért nem helyettesítik és nem váltják fel a CRD IV. 73. és 86. cikkét végrehajtó alkalmazandó jogszabályokat. Ha bizonyos esetekben az útmutatók nem lennének összhangban az alkalmazandó jogszabályokkal, az EKB a vonatkozó jogszabályokat alkalmazza a jelentős hitelintézetek ICAAP-jainak és ILAAP-jainak értékeléséhez. Az EKB ugyanakkor az illetékes nemzeti hatóságokkal szoros együttműködésben dolgozta ki az útmutatókat. Ezért nem számít arra, hogy az útmutatók és a nemzeti jog között ilyen ellentmondások merülnek fel.

Nem. Az EKB az útmutatókban egyértelművé teszi, hogy ez félreértés lenne, mivel az igazgatási tartalék fogalma nem határoz meg új tőke-/likviditási követelményeket a meglévő jogi minimumkövetelményeken túlmenően. Az igazgatási tartalék fogalma csupán azt írja le, hogy az intézmények általában saját kezdeményezésükre működnek a felügyeleti minimumkövetelményeken túlmutatóan, egyszerűen azért, mert máskülönben nem lennének képesek megtalálni azokat a partnereket, ügyfeleket, munkavállalókat és befektetőket, akikre az üzleti modelljük követéséhez szükségük van. Az útmutatók azonban arra kérik az intézményeket, hogy kifejezetten értékeljék az egyes értékelt forgatókönyvekhez külön-külön szükséges tőke/likviditás szintjét. Ha adott esetben konkrét igazgatási tartalékot határoznak meg, érdemes indokolniuk. Ez az ICAAP általános szellemét követi, mivel a hitelintézeteknek maradéktalanul tisztában kell lenniük az előttük álló kockázatokkal, és aktívan kezelniük kell őket.

Nem. Az igazgatási tartalék a bankok belső kockázatkezelésének eszköze, és az EKB a tőkeleszállítási eljárásaival összefüggésben nem értékeli. A bankok akkor jogosultak gyorsított eljárásra, ha megfelelnek az adott jellegű leszállításra vonatkozóan az EKB honlapján közzétett és a gyorsított eljárásra vonatkozó sablonokban részletesebben meghatározott kritériumoknak. Adott esetben a gyorsított eljárásra vonatkozó kritériumok a felügyeleti minimumkövetelményeken túlmutató tényleges mozgástérre összpontosítanak, a belső igazgatási tartalékra azonban nem. Azok a tőkeleszállítás iránti kérelmek, amelyek nem felelnek meg a gyorsított eljárás kritériumainak, a szokásos eljárás keretében még elfogadhatók.

Az útmutatók nem írnak le konkrét kedvezőtlen forgatókönyveket a normatív nézőpontból, mivel azok várhatóan igazodnak a hitelintézetek üzleti tevékenységeihez, működési környezetéhez, kockázati profiljához, következésképpen pedig sérülékenységeihez, amelyek hitelintézetek nagyon eltérők. Az útmutatók a 7. alapelv alapján egyértelművé teszik, hogy „A kedvezőtlen forgatókönyvek köre várhatóan megfelelően kiterjed a súlyos gazdasági visszaesésekre és pénzügyi sokkokra, a releváns intézményspecifikus gyenge pontokra, a fő partnerekkel szembeni kitettségekre, valamint ezek valószínű kombinációira”.

Ami a súlyosságnak azt a mértékét illeti, amelyre a kedvezőtlen forgatókönyveket alapozni kell, az útmutatók a 7. alapelvvel kapcsolatban egyértelművé teszik, hogy az EKB a „kedvezőtlen” alatt súlyos stresszt ért: „A súlyosság mértékének meg kell felelnie a valószínűsíthető, de az intézmény szempontjából ugyanannyira súlyos fejleményeknek, mint amelyek piaci válsághelyzet során megfigyelhetők, és ki kell terjednie az intézmény tőke-/likviditásmegfelelése szempontjából legfontosabb tényezőkre, illetve területekre”.

A belső tőke fogalmának meghatározásának összhangban kell állnia az intézmény gazdasági tőkemegfelelési koncepciójával és a kockázatok belső számszerűsítésével. A gazdasági tőkemegfelelés fogalma olyan belső fogalom, amelynek célja – a gazdasági nézőpont szerint – annak biztosítása, hogy az intézmény pénzügyi forrásai (belső tőkéje) lehetővé tegyék számára kockázatainak fedezését és műveletei folytonosságának töretlen fenntartását.

Meg kell jegyezni, hogy a belső és a szavatolótőke összege jelentősen eltérhet egymástól a fogalommeghatározások alapjául szolgáló eltérő fogalmak miatt. Ez annak tudható be, hogy a belső tőke az intézmény gazdasági értékét hivatott tükrözni, míg a szavatolótőke elsősorban szabályozói meghatározásokon alapul, de általában számviteli feltevéseket is tartalmazhat. Az egyes intézmények egyedi helyzetétől és az alkalmazandó számviteli standardoktól függően a könyv szerinti értékektől eltérő gazdasági értékek jelentős eltéréseket eredményezhetnek.

Ugyanez vonatkozik a kockázatok számszerűsítésére is, ahol a normatív megközelítés szerint az összes kockázatra kiterjedően értékelik azok szabályozói mutatókra gyakorolt hatását, így ebben az esetben az a számviteli szabályokat és a szabályozói fogalommeghatározásokat követi. Ezzel szemben a gazdasági nézőpont azt értékeli, hogy a kockázatok összessége, amelynek az intézmény jelentős mértékben ki van téve, hogyan befolyásolhatja annak gazdasági értékét. A nem valós értéken nyilvántartott pozíciók hitelfelár-kockázata tipikus példája azoknak a kockázatoknak, amelyeket a két megközelítés alapján várhatóan eltérően kezelnek.

A belső likviditási puffer fogalommeghatározásának összhangban kell állnia az intézmény gazdasági likviditásmegfelelési koncepciójával és a kockázatok belső számszerűsítésével. A gazdasági likviditásmegfelelés fogalma olyan belső fogalom, amelynek célja – a gazdasági nézőpont szerint – annak biztosítása, hogy az intézmény pénzügyi forrásai (belső likviditása) fedezni tudják a kockázatokat és a várható pénzkiáramlásokat, és folyamatosan fenn tudják tartani a műveletek folytonosságát. Az eltérő mögöttes feltevések és fogalmak itt is jelentős különbségekhez vezethetnek a rendelkezésre álló likviditás összegében és a stabil forrásellátottságot illetően.

A járulékos tőkeinstrumentumok/alárendelt hitelviszonyt megtestesítő instrumentumok esetében a feltételek általában nem írják elő, hogy azoknak a felszámolástól eltérő forgatókönyvek esetén el kellene nyelniük a veszteségeket. Az alárendelt hitelpozíciókat a működés folytatása esetén visszafizetik a hitelezőknek, a kibocsátási feltételeknek megfelelően.

Következésképpen a működés folytonosságát feltételezve – amit az ICAAP-pal kapcsolatos elvárásai esetében az EKB is feltételez – a járulékos tőkeinstrumentumok, beleértve különösen az alárendelt hitelviszonyt megtestesítőket, általában diszkontálhatók kockázatot elnyelő tételként. Ennek megfelelően az ilyen eszközök általában nem képezik részét a belső tőkének. Az intézménynek azonban lehetősége van megindokolnia, hogy ez a logika miért nem releváns egy adott esetben.

A normatív nézőpont szerint a kedvezőtlen forgatókönyvekben az intézménynek a rendkívüli, de valószerű fejleményeket megfelelő mértékű súlyossággal kell kezelnie a szabályozói tőkemegfelelési mutatókra, különösen a CET1 mutatóra gyakorolt hatás tekintetében. A súlyosság mértékének meg kell felelnie a valószínűsíthető, de az intézmény szempontjából ugyanannyira súlyos fejleményeknek, mint amelyek válsághelyzet során a az intézmény tőke-/likviditásmegfelelése szempontjából legfontosabb piacokon, tényezőkben, illetve területeken megfigyelhetők.

Természetesen az intézményektől nem várható el, hogy „tervezzenek” ilyen forgatókönyvekkel. Az azonban elvárható, hogy felkészüljenek olyan valószerű esetre, amelyben e forgatókönyvek megvalósulhatnak. A „tervezés” ebben az értelemben nem azt jelenti, hogy a cél a kedvezőtlen körülmények előidézése lenne. A „tervezés” itt inkább a „felkészültségről” és a jövőbeli stresszesemények „megelőzésének képességéről” szól annak érdekében, hogy e kedvezőtlen körülmények között elkerülhető legyen a tőkehiány.

A gazdasági megközelítésben a kockázatokat már jelenleg is jelentős biztonsági ráhagyással kell számszerűsíteni, ezért feltehetően a nagyon ritka eseményekre is kiterjed. A kockázatok számszerűsítésére alkalmazott módszertől függően ez tetten érhető például a magas konfidenciaszintekben. Ez felveti azt a kérdést, hogy a gazdasági megközelítésben várható-e további stressztesztelés.

Erre a kérdésre kétféle válasz adható: egyrészt, a kockázatok gazdasági nézőpontú számszerűsítése várhatóan nem fogja különféle (többéves stresszt feltételező) forgatókönyvek szerinti stressztesztek tárgyát képezni, mint a normatív megközelítésben. Mivel azonban az ICAAP-nak figyelembe kell vennie a jövőbeli fejleményeket, az intézményeknek értékelniük kell a kockázatok számszerűsítésének érzékenységét azon potenciális jövőbeli gazdasági fejlemények szempontjából, amelyeket a kockázat számszerűsítéséhez használt adatok nem ragadnak meg.

Példaként említhető, hogy az Egyesült Államokban a lakásárak a 2008-as válság kirobbanása előtt nagyon hosszú ideig folyamatosan emelkedtek. Az ágazat által széles körben alkalmazott, tisztán visszatekintő kockázatszámítási módszerek arra alapoztak, hogy ez a tartós tendencia soha nem fog megváltozni, azaz a folyamatosan emelkedő lakásárak azt jelentik, hogy a jelzáloghitelek nem járnak hitelkockázattal. Amikor a trend megváltozott, a történelem megmutatta, hogy ez a következtetés téves volt.

Hasonló probléma figyelhető meg például akkor, amikor az intézmények piaci kockázatuk számszerűsítéséhez kockáztatottérték-modellekre (VaR) hagyatkoznak. Ha például a VaR számszerűsítésére a historikus szimuláció koncepcióját alkalmazzák olyan hosszabb időszakot követően, amely alatt stabilak voltak vagy emelkedtek a részvénypiaci árak, nagyon alacsony kockázati számadatok születnek. A valóságban viszont a trendek mindig változhatnak, így a modellek által megragadott múlt jelentősen alábecsülheti a valódi kockázatot. Mindkét esetben még a rendkívül magas konfidenciaszint is a kockázatok lényeges alulbecslését eredményezné.

Ezért átfogó, megalapozott és a különböző paraméterek értékelése szempontjából óvatos, előretekintő stressztesztelési program várható a gazdasági megközelítésben is, mivel ez kulcsfontosságú annak biztosításához, hogy a kockázatokat ne becsüljék alá, és hogy az intézmények a gazdasági nézőpont szerint is megfelelő mértékű tőkét tudjanak fenntartani. A két ICAAP-nézőpont közötti „kölcsönös tájékoztatás” koncepcióját követve az intézményeknek a normatív nézőpont kedvezőtlen forgatókönyveit is alkalmazniuk kell tőkemegfelelésük gazdasági nézőpont szerinti értékelésekor.

Meg kell jegyezni, hogy a „stresszteszt” kifejezés olykor az EBA-stílusú többéves stressztesztek szinonimájaként használatos. Itt nem erről van szó. Az ICAAP-útmutató egyértelműen kimondja, hogy az EKB nem várja el az intézményektől, hogy többéves előrejelzéseket készítsenek gazdasági tőkemegfelelési helyzetükről, például egy egyéves egytényezős modell további három évre történő előrejelzésével.

A gazdasági és normatív nézőpontok alapján alkalmazott kockázat-számszerűsítési módszereknek és feltételezéseknek megbízhatónak, kellően megalapozottnak, kockázatérzékenynek és óvatosnak kell lenniük ahhoz, hogy még ritka körülmények között is számszerűsíteni lehessen az esetlegesen felmerülő veszteségeket.

Az EKB véleménye szerint egy megfelelő ICAAP-ban a gazdasági nézőpont szerint összességében legalább akkora óvatosságot kell alkalmazni, mint az 1. pillér belső modelljeinek kockázatszámítási módszereinél. Az óvatosság általános szintjét az alapul szolgáló feltételezések és paraméterek nem egyenként határozzák meg, hanem ezek kombinációja. A „kombináció” ebben az értelemben azt jelenti, hogy a megközelítések összhangban állnak ezzel az iránymutatással, annak ellenére, hogy bizonyos egyedi paraméterek, például a gazdasági tőkemodellek konfidenciaszintje kevésbé óvatos, mint az 1. pillérben. Ilyen esetekben azonban az intézményeknek be kell mutatniuk, hogyan ellensúlyozzák ezeket a kevésbé óvatos feltételezéseket, hogy a feltételezések együttesen legalább az 1. pillér alapjául szolgáló óvatossági szinttel egyenrangúak legyenek.

Ami az óvatosság mértékét illeti, az ICAAP-útmutató egyértelművé teszi, hogy bár általában elvárás, hogy az ICAAP-ot alkalmazzák a döntéshozatalban, nem várható el, hogy minden egyes üzleti döntést a legnagyobb fokú óvatosság mellett hozzanak meg.

Különböző célokra különböző óvatossági szint alkalmazható. Az intézményektől ugyanakkor elvárható, hogy a nagyfokú óvatosság mellett számszerűsített kockázatokat képesek lesznek viselni is. Például, ha egy intézmény a származtatott termékek árazását, és így azt a döntést, hogy bizonyos termékeket eladásra kínál vagy megvásárol a piacon, arra a feltételezésre alapozza, hogy ez a piac nem kerül válsághelyzetbe, mind a rendelkezésre álló tőke, mind a kockázatkezelési folyamatok tekintetében olyan helyzetben kell lennie, hogy átvészelje e kockázat bekövetkezését. Ebben a konkrét példában ez azt jelentené, hogy még abban az esetben is képes fedezni az adott származtatott ügyletből eredő veszteségeket, ha a piac válsághelyzetbe kerül.

Az útmutatók elvárják, hogy a belső felülvizsgálatokat a három védelmi vonal együttesen, átfogóan végezze el, ideértve az üzletágakat és a független belsőkontroll-funkciókat (kockázatkezelés, compliance és belső ellenőrzés), szerepüknek és felelősségi körüknek megfelelően. Annak érdekében, hogy legyen megfelelő fék- és ellensúlyrendszer, a kockázatok számszerűsítésére szolgáló módszerek kidolgozásáért és validálásáért felelős területnek (második védelmi vonal) a kockázatot vállaló szervezeti egységektől (első védelmi vonal) független területnek kell lennie. Fontos továbbá, hogy az intézményen belüli valamennyi tevékenységet (beleértve a második védelmi vonal tevékenységeit is) rendszeresen felülvizsgálja egy másik, teljesen független belső ellenőrzési funkció (harmadik védelmi vonal), amely közvetlenül a vezetőtestületnek tartozik elszámolással.

Az intézmény méretétől és összetettségétől függően különböző szervezeti megoldások lehetségesek a kockázatok számszerűsítésére szolgáló módszerek kidolgozása és validálása közötti függetlenség biztosítására. Elvárás viszont, hogy a különböző védelmi vonalak mögöttes koncepcióit tiszteletben tartsák, azaz a független validálást a belső ellenőrzési funkciótól eltérő egység végezze.

Ennek megfelelően a kockázatkezelési funkció (azaz a második védelmi vonal) által elvégzendő validálási tevékenységeket a belső ellenőrzési funkciónak (azaz a harmadik védelmi vonal) rendszeresen felül kell vizsgálnia. Az is elvárás, hogy a belső ellenőrzés ellenőrzési tervében szerepeljen a kockázat számszerűsítésére szolgáló módszerek megfelelősége.

Nem. A likviditásfedezeti ráta kedvezőtlen forgatókönyvek szerinti (azaz stresszkörülmények közötti) előrejelzései pontosan követik az (EU) 2015/61 felhatalmazáson alapuló bizottsági rendelet súlyokra, kiáramlási arányokra stb. vonatkozó rendelkezéseit, azaz a likviditásfedezeti ráta kiszámításának módja mindig ugyanaz. Az EKB azonban elvárja az intézményektől, hogy határozzák meg azon eszközök, források és mérlegen kívüli kötelezettségvállalások fennálló egyenlegeit, amelyek stresszkörülmények között bekerülnek a likviditásfedezeti ráta kiszámításába, majd ezeket az egyenlegeket szorozzák meg a rendeletben előírt súlyokkal vagy kiáramlási rátákkal.

Ennek az elvárásnak az a célja, hogy az intézmények tisztában legyenek azzal, hogy bizonyos súlyos, de valószerű jövőbeli fejlemények milyen hatással lehetnek a likviditásfedezeti rátákra (amelyeket ilyen körülmények között a jövőben szintén ki kellene számítaniuk). Az intézményeknek elemezniük kell ezen előrejelzések eredményeit, és el kell dönteniük, hogy lépéseket kell-e tenniük az előre jelzett helyzetre való felkészülés vagy annak megelőzése jegyében.

Az értékelés például arra juthat, hogy a likviditásfedezeti ráta 60%-ra csökken. Bár a CRR számol azzal, hogy a likviditásfedezeti ráta időnként 100% alá csökkenhet, az intézménynek ennek ellenére válaszolnia kell arra a kérdésre, hogy az adott kedvezőtlen forgatókönyvben feltételezett körülmények között továbbra is képes lenne-e fenntartható módon követni az üzleti modelljét 60%-os likviditásfedezeti ráta esetén.

Az ICAAP-útmutató szerint „A tőketervnek alapforgatókönyvet és kedvezőtlen forgatókönyvet is tartalmaznia kell, és legalább hároméves jövőbeli időtávra kell kiterjednie”. Ez azt jelenti, hogy az intézményeknek – gyakran a rendszeres többéves tervezési folyamat keretében – olyan tőketervezési eljárást kell végezniük, amely a jóváhagyás időpontjában egy legalább hároméves teljes időtávot felölel. Az intézményeknek gondoskodniuk kell a tőketerv kiigazításáról az év során bármikor, amikor a valós fejlemények miatt elavulttá válik. Az intézményeknek emellett legalább évente egyszer végig kell vinniük a teljes tőketervezési folyamatot az összes érintett funkció, például a gazdasági osztály, a kockázatkezelési, a pénzügyi és a különböző üzleti területek részvételével.